Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Leicher Alajos: Fénysugár az Istenember szívéből
Az ember fény utáni vágyódása megkapó módon jut kifejezésre Dante Isteni Színjátékában, az első könyv végén. Dante bejárta a pokol mélységeit. Most ismét felfelé hatol, a fekete mélységekből ki a szabadba. „Csillag felé!” – szakad ki torkán a lelkesült kiáltás. Még csak apró, villanó fényecske ugyan, távoli csillogás; de mégis csak fény – újra fény!
Az ősi fény utáni vágyban az istenség utáni vágyakozás is benne él, hiszen a fény annak természeti jelképe, úgyhogy egyes népek, mint pl. a régi perzsák, ősképet és jelképet felcserélve, a fényt, a napot valóságos istenként imádták.
Az emberek fényéhsége nem éri be földi, anyagi fénnyel, sugározzék az bár napból vagy csillagokból. Mert ez emlékeztet csupán egy felsőbbrendű fényre, mely igazságot, tisztaságot, sugárzó jóságot, tündöklő boldogságot rejt magában. Nemcsak az emberi szem szomjúhozza a fényt; sokkal inkább még az emberi szellem, az emberi szív. Oly fényre vágyunk, melynek minden földi csillogás visszfénye csupán; keressük a fényt szellemünk számára, melynek távlatai mérhetetlenek; az ősi fényt, mely mögött már nincs újabb fényforrás, – vágyaink végső célja e leplezetlen, örök ősforrás.
Isten ez a fény, minden lét kiindulópontja. „Az Isten fény” – mondja János (1,5). Erről a fényről ír a szerző a kövektkező fejezetekben:
Az igazság fénye
A szeretet fénye
Az élet fénye (Élet Istenben; Élet az Isten világában).