Rossz prédikáció az, amely nem tanít és nem indít…
Kétszeresen érvényes ez az igazság a diák-exhortációkra, amelyeknek szintén meg kell tartaniok az igehirdetés evangéliumi formáját. Az egyik exhortációt jellemezheti a remek okfejtés, a szárnyaló elmefuttatás, a másikat a praktikus beállítás, a sok gyakorlati alkalmazás. Mindegy, csak ne hirdessen „evilági bölcsességet”.
A diák-exhortátornak, mint igéhirdetőnek, a szép előadás mesterének is kell lennie. Úri hang, előkelő kifejezésmód, választékos stílus az eszközök, de a fő mindig az Isten igéjének igazára támaszkodó, ihletetten felséges gondolatközlés. De ez ne legyen távol a diákvilágtól. Sőt onnét kapja támaszpontjait.
Ilyen támaszpontokat akar e könyvecske adni a diák-exhortátorok kezébe. Morzsák, amelyeket szétszórhatunk beszédeinkben, mint mazsolát a kalácsban. Furcsának véltem mindig, ha népszónokok számára összeállított példatárakból vesszük a példákat a diáknép számára. Gyakran távol állnak ezek a sajátos diákvilágtól.
Beszéljünk diákoknak – diákul! A diák egész héten át az iskolában a hittan kivételével profán dolgokról hall. Mily kellemesen lepi meg, ha hittanárja éppen ezekről a profán területekről röpíti át őt a természetfeletti, krisztusi világba. Mindig kapcsolatban érzi magát a diák a tárggyal és a tárgy révén a közölt és alkalmazott krisztusi, katolikus igazsággal. A szerző a tantárgyak minden fajából veszi a támaszpontokat. Az alkalmazott példákból ne sokat, ne sűrűn vegyünk át exhortációnkba. Egy exhortációba elég egy-kettő. Legjobb, ha egy támaszpontra építjük fel egész beszédünket.
A könyv részei:
Segíts, Uram, hitetlenségemen!
Civis romanus sum!
Legigazibb művészet: a lélekmentés
Minden földek Istent dicsérjétek…
Lombikok és tekercsek világában
Az ismeretlen felfedezése