Árpádházi szentjeink közül tán a legmostohább sors és a legtöbb szenvedés jutott ki annak, akiben a szent királyok családjának fája elvirágzott. Gyermekkorában Bécsbe, onnét Svájcba, Zürich közelébe került Erzsébet (1293–1338), III. András szentéletű leánya. A királyi ház változása miatt már életében elfeledkeztek róla itthon, és bár a tössi zárdában eltöltött élete a középkori misztikának egyik legszebb fejezete, emlékét egykorú történelmünk nem őrizte meg, azóta is csak egy-két szakember foglalkozott vele. Adósai vagyunk az ő emlékének és adósai a jó Istennek azért, hogy általa szent királyaink családját elmúlásában is megdicsőítette, a magyar szentek hosszú sorát növelte, a magyar lélek legszebb értékeit messzeföldön ismertté tette. Bármily dús is Pannónia virágoskertje, az Árpádház utolsó virágáról nem feledkezhetünk meg. Lassan hétszáz éve, hogy idegen földön égbe szállt drága lelke a hazavágyás sóhajával. Legyen ez az életrajz vele szemben való adósságunk törlesztése, legyen szent élete példájának a magyar lélekbe beleplántálója.
Az életrajz fejezetei: A szent királyok aranyágának utolsó virága; Boldog Margit szerzetében; Küzdelem az égi Jegyesért; Magyar liliom a svájci hegyekben; Zarándokúton; Elrejtőzve Krisztusban; Szárnyaló szívvel; A szenvedések tüzében; A kereszt tövében; Hazatérés; Kettős kereszt a koporsón.